Hónap: 2025 január

Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Merítsétek be őket az Atya, és a Fiú és a Szentlélek nevébe! Máté 28, 19.

„Imaheti szolgálat” → A teljes bejegyzés megtekintése

Hihetünk objektív dolgokban. Isten létezésében, a tudományban, esetleg a csodákban. Az ilyen hit igazából nem jelent semmit, mert nem érint minket személyesen. Minden megy a maga útján, az ember éli a hétköznapi életét, örömét, bánatát.

„Ezután Jézus így szólt a századoshoz: „Menj, és legyen úgy, ahogyan hitted.” És meggyógyult a szolgája abban az órában. Mt 8, 13. (Máté 8, 5-13.)” → A teljes bejegyzés megtekintése

Isten emberszeretete Jézus életében egészen hétköznapi eseményekben mutatkozott. Egy esküvő a galileai Kánában, ahol Jézus együtt örül a lakodalmasokkal és gondoskodik arról, hogy zavartalan legyen az örömük. Egy temetés, Lázáré, ahol Jézus ugyan tudja, hogy Lázár fel fog támadni a halálból, mégis együtt sír az őt gyászolókkal. Isten szíve együtt dobban a miénkkel Jézusban. Erről soha nem szabad megfeledkeznünk. Minden szenvedésüket Ő /Isten/ is szenvedte – mondja Ézsaiás próféta (63,9.) Nekünk is szabad úgy gondolnunk Jézusra, mint aki együttérez velünk. Sem örömünk, sem bánatunk nem hagyja hidegen. A Zsid 4, 15. pedig így szól: Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan megpróbáltatott, bár nem volt bűne. Istenünk nem személytelen erő és nem is egy szüntelen ítélő bíró, nem idegen, nem közömbös, még ha az ember elméjében ilyen tévképzetek vannak is róla. Ő mindenkor közel van hozzánk, szeretete és hűsége nem változik. Mellettünk áll életben és halálban. Ezt jelenti ki az Evangélium, Jézus Krisztus örömhíre. Ha ezt szívünkből hinnénk és komolyan vennénk, akkor minket is átjárna Isten emberszeretete. Meg tudnánk élni a páli igét: Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal! A modern ember nagy kísértése a közöny. Jégpáncél nőtt a szívekre. Talán azért, mert annyi impulzus ér bennünket. Látunk sok rosszat, néha jót a minket körülvevő világban. Nem éri el az ingerküszöbünket már semmi szenvedés, de az öröm sem. A média közvetítésével már mindenről tudomást szerzünk, de mintegy magunkat védve nem engedjük, hogy megérintse a szívünket. Kellene, hogy átjárjon bennünket az a melegség, amire a világnak és embertársainknak olyan nagy szüksége lenne. Nap mint nap. Imádkozzunk, hogy meg ne keményedjen a szívünk. Legyünk, lehessünk krisztusi emberek, keresztények.

A zsidó hagyomány szerint a fiú gyermek 13. életévét betöltve lesz nagykorú. Ez a nagykorúság elsősorban arra vonatkozik, hogy attól kezdve kell megtartania a törvény előírásait, a vallása által rá rótt kötelességeket. Mind a mai napig megvan ez a szokás. Kis ünnepség keretében lesznek a fiúk bar micvó – a törvény fiai. Akkor a zsinagóga nyilvánossága előtt felolvasnak egy részletet a Szentírásból. Addig tanulnak és készülnek erre a pillanatra. Jézus, az evangélium szerint 12 éves, amikor a templomban az írástudók körében megjelenik. Önmagában ez nem olyan meglepő dolog, hiszen a rabbik nagy figyelmet fordítottak – vidéken is – a fiú gyermekek tanítására. Ez nem általános ismereteket tartalmazott, hanem a szent iratok tanulmányozását, azok olvasásának elsajátítását. Minden valószínűség szerint Jézus is járt otthon ilyen iskolába. Történetünkben az a különleges, hogy a templom írástudói csodálkoznak értelmén és feleletein. Úgy kell ezt elképzelni, hogy szinte megáll mellettük az idő, megszűnik számukra a világ, csak Jézus marad. A görög exisztanto (csodálkoznak) kifejezés olyat is jelent, hogy önkívület. Szinte önkívületbe estek, hallgatva Jézust. Jézus is bar micvó, a törvény fia, de nem abban az értelemben, hogy megtartani igyekszik, hanem hogy betölti. Evangéliumi tanításaiban Jézus gyakran hivatkozik Mózesre és a prófétákra. Azokból indul ki. Nem lehet ez másképp, amint Máté evangélista is sokszor megjegyzi: Ez és ez azért történt, hogy beteljesedjen az Írás. Jézus tehát mind tanításában, mind személyében az Írások beteljesítője. Benne és általa nyert értelmet mindaz, amit Isten a választott népnek már kijelentett. Ebből ered a csodálat, ami 12 éves gyermekként is már reá irányul. Ott kezd ugyanis bontakozni értő fülek, és látó szemek számára Isten üdvterve. Ez a csodálat növekszik aztán a taníványokban, és az apostoli szolgálat révén az első keresztyén gyülekezetekben. Az apostolok prédikációjának jellemzője volt – először a zsinagógák népét megszólítva – hogy Jézusban teljesedett be Istennek minden ígérete. Ezt látták meg, így lettek hívőkké sokan, akik rá tudtak csodálkozni Isten tervének beteljesülésére.

„Három nap múlva találták meg a templomban, amint a tanítómesterek körében ült, hallgatta és kérdezte őket, és mindenki, aki hallotta, csodálkozott értelmén és feleletein. Lk 2, 46-47.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Szeretteim! Ne lepődjetek meg a perzselő szorongatásokon, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Sőt, amennyire részesültök Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Mert itt van az idő, amikor elkezdődik az ítélet Isten háza népén. 1Pt 4, 1. 12kk

Amit az ördög csinál, hogy különféle szenvedéseket zúdít ránk, az végső soron Krisztussal köt össze minket mindennél szorosabban. Így lesz az ördög is – ahogy Luther fogalmazza – Isten ördöge. Akarata ellenére kénytelen neki szolgálni és a hívőket a bűn elleni harcban erősíteni. Betegség, üldözés, mindaz, ami testünket érheti fegyverré lesz a küzdelemben. Hogyan tekintsünk hát bármiféle szenvedésre, ami testünket éri? Fegyverként. Aki testileg szenved megszűnik a bűnöknek. A szenvedés tehát lehet ajándék is. Nem kell keresni, de ha eljön meg kell érteni. A szenvedés imádságra késztet és az igazán lényeges dolgokra fordítja a figyelmünket. Ezek pedig a közösségek. Közösség Istennel és közösség az emberekkel. A szenvedésben sok minden átértékelődik. Különösen így van ez az evangéliumért, a Krisztusért vállalt szenvedéssel.

„Mivel tehát Krisztus szenvedett a hústest szerint, ti is gondoljatok erre, mintegy fegyverre, mert aki a hústest szerint szenvedő, megszűnik vétkezni.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Ez az ige Pál apostol végrendelete. A végrendeletben azokat a dolgokat szokták belefoglalni, amik a végrendelkező számára a legfontosabbak, és amelyeknek a betartásához utolsó leheletével ragaszkodik. Mik ezek a dolgok? Mit tart Pál a legfontosabbnak? Mit hagy örökségül kedves tanítványának, Timóteusnak, aki a hagyomány szerint utóbb Efezus püspöke lett?

„Kérve kérlek Isten színe előtt, és Krisztus Jézus előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat, az ő eljövetele és uralma által: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Feddj, ints, buzdíts minden türelemmel és tudománnyal. Lesz ugyanis idő, amikor az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük; elfordítják fülüket az igazságtól, és átadják magukat a meséknek. Te vigyázz mindenre, viseld el a szenvedéseket, végezd az evangélista dolgát, töltsd be szolgálatodat. Engem ugyanis már kiöntenek, mint italáldozatot, eloldódásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazságosság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét. 2Tim 4. 1-8. (KNB)” → A teljes bejegyzés megtekintése