Azt mondom pedig, hogy ameddig az örökös kiskorú, addig semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet ura mindennek, hanem gyámok és gondozók felügyelete alatt áll az apa által megszabott ideig. Így mi is, amikor kiskorúak voltunk, a világ alkotóelemei alá voltunk vetve szolgaságra. De amikor betelt az idő Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született emberi élet kényszerűségének alávetve, hogy a kényszer alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!” Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.

Gal 4, 1-7.

Nagykorúvá lett az ember – hirdeti büszkén a tudomány. Már szinte mindent tudunk. A technológiai fejlődés révén bepillanthatunk a világ titkaiba, és azokat megfejtve olyan távlatok nyílnak előttünk, amikre régen nem is gondolhattunk. A materializmus feleslegessé tette, babonának minősítette a vallást és a mesék világába sorolta mindazt, ami vele kapcsolatos. A nagykorúvá lett ember azt vallja, hogy a világ önmagában létezik, önmagát magyarázza és az evolúció útján magától fejlődik. Ennek a fejlődésnek részese az ember is. Pál apostol azt mondja, hogy éppen az a kiskorúság, amikor a világ alkotóelemei alá vagyunk rendelve. Szolgaság az, amelyben az ember csak arról vesz tudomást, amit meg tud vizsgálni, meg tud érinteni és azt hiszi, hogy az az élete meghatározója. Rabságban él az, akin uralkodnak a testének kívánságai és élete értelmét az anyag(iasság)ban véli megtalálni. Megszerezni, birtokolni, (ki)használni, uralni a világot a magunk kedvére – ez a kiskorúság. Miközben az ember abba az illúzióba ringatja magát, hogy ura a dolgoknak és a saját vagy mások életének, épp fordítva lesz. A dolgok uralkodnak rajta. Erre születtünk, de nem kell így maradnunk. Jézus Krisztus Lelke kiszabadít minket kényszerűségeinkből.

Hogyan? Úgy, hogy a világ rabszolgaságából Isten fiaivá-lányaivá tesz minket. Nem vagyunk semminek és senkinek kiszolgáltatva, Isten gyermekei vagyunk. Az eljövendő világ örökösei. Nem attól lesz nagykorú az ember, hogy elszakad Istentől, mert azzal csak lemond a szabadságról és örökségéről. Az által lesz nagykorúvá, hogy összekapcsolódik Krisztus lelke által Istennel és birtokba veszi örökségét. Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!” A világ elmúlik és annak kívánsága is, de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké. Jézus azt mondta: Én és az Atya egy vagyunk. Nekünk is ezt szánja. Istennel eggyé lenni, az ő akaratában, mert az a jó. Ő tudja mit csinál. Az ember félti önmagát. Nem akar lemondani önmagáról, hogy Isten a keblére ölelje. Így azonban megreked kiskorúságában és aláveti magát a világ alkotóelemeinek. Ráadásul ezeken keresztül a Sátán és az ő angyalai befolyása alá kerül. Ezért sül el minden rosszul és fordul fonákjára az is, amit az ember fejlődésnek gondol. Jézus eljövetele óta a szabadság készen van, csak meg kell ragadni. Nem az Istentől való szabadságot, hanem az Istennel való szabadságot. Akik pedig befogadták (az Ő lelkét), hatalmat kaptak, hogy Isten gyermekeivé legyenek.