Feszültség van aközött, hogy az üdvösség puszta kegyelem és aközött, hogy egykor mégis cselekedeteink alapján ítél meg Isten? Látszólag igen, valójában azonban nem. Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. (Ef 2,8-9) Jézus Krisztusért minden hívő elnyerte Isten teljes kegyelmét és az üdvösséget. Az azonban, hogy valóban megismertük-e Isten irántunk való szeretetét, abból látszik, hogy teremjük-e a megtérés gyümölcseit. Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert /feltétel nélkül, isteni szeretettel/ szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret a halálban marad(t). (1Jn 3,14) Az eredeti görög szövegben itt használt szeretet szó az agapé. Ez pedig az Újszövetségben azt a szeretetet jelenti, amivel Isten szeretett minket a Krisztusban. Ez feltétlen és elvárások nélküli szeretet. Ugyanakkor életet is odaadó, feláldozó szeretet. Emberi természetünk erre képtelen. A Szent Szellem (Lélek) által szerethetünk így. Magunktól csak azokat szeretjük, akik nekünk kedvesek. Átélve Isten szeretetét, újjászületve személyválogatás nélkül szeretünk.
Luther írja egy helyen, hogy a (Krisztusból táplálkozó) hit nem kérdezi, hogy mi a jó, mert mielőtt kérdezné, már megtette. Így lesznek – mint a fenti igében olvassuk – észrevétlenek a hívő számára a saját jó cselekedetei. Sem előre tekintve, sem visszatekintva nem tartja azokat érdemnek, mert nem is tud róluk. Valaki így mondta ezt egyszer: A mennyországban nincs kettős könyvelés. Nem lehet, hogy én is jóváírom magamnak, meg Jézus is.
Mit teszek, ha enyém az üdvösség? Azért ismertette meg velem Isten szeretetét, hogy hozzá hasonlóan tudjak szeretni. Isten pedig a bűnösöket szereti. A gyarló embert, a maga hibáiban, tévedéseiben, tudatos vagy öntudatlan gonoszságában, mulasztásaiban, hitetlenségében, irgalmatlanságában. A Megváltó halálával mindnyájunkat megtérésre hív. A vele való közösség helyreállítására, igaz emberségünk újrafelfedezésére. Ebből következik, hogy Isten gyermekének is természete, hogy a bukott embert szeresse. Mivel Jézus felemelte a mélységből, magától értetődő, hogy lehajoljon a mélységbe. Ne ítélkezzen, hanem mentséget keressen/találjon embertársai számára: Jézust. Igénk sorra veszi a mélységeket: Éhség és szomjúság testi és lelki értelemben. Kitaszítottság és szégyen (mezítelenség). Magány és elszigeteltség – betegség és börtön. Visszataszító szenvedélyek. Isten gyermekeinek hatalma van segíteni. Ám nem a cselekedetekre kell koncentrálni, hanem a Jézussal való kapcsolatra. Nem az emberek felé kell nyitpottnak lenni, hanem Jézus felé. Mi csak továbbadói lehetünk az Ő szeretetének, nem pedig forrása. Azért írja Pál Timóteusnak: Fiam, erősödjél a Krisztus Jézusban való kegyelemben! (2Tim2,1) Az a kegyelem rajtunk sem lesz hiábavaló, ha teremjük gyümölcseit. S akkor az Úr nekünk mondhatja majd egy napon: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta.
