Ami igazán szorongatja az embert, az az élet szomjúsága. Kicsiny gyermekkorban szomjazza az ember a szeretetet, az elfogadást, a biztonságot. Enélkül elsorvad a lélek. Sok gyermek nő föl úgy, hogy nem kap elég szeretetet. Lehet, hogy van sok játéka, később mindenféle érdekes eszköz: mobiltelefon, videójáték, számítógép, roller, kerékpár, szép ruhák. Mindez azonban nem pótolja a szeretetet, figyelmet, személyes kapcsolatot. Manapság az emberek sokszor dolgokkal pótolják a szeretetet.
Később az ember szomjazik a sikerre, elismerésre. Ez már az iskolában elkezdődik, ahol siker-orientálttá nevelik a gyerekeket. A sikertelenség pedig frusztrál, szorongóvá tesz. Nagy szomjúságot érez az ember a sikerre. Mennyi mindent föláldozunk ezért. Egészséget, becsületet, igazságot.
Ugyancsak olthatatlan szomjúságot érez az ember a boldogságra. Legyek valakié! Engem akarjon, nekem örüljön, én legyek az első az életében. Mindenki keresi a boldogság kék madarát, de senki sem találja. A kapcsolatok meglazulnak, a szerelem megfakul. Csalódás és kiábrándultság marad utána.
Sokan szomjaznak a hatalomra, az érvényesülésre is. Ha úrrá lesznek másokon, értékesebbnek tudják önmagukat. Milyen jó érzés, ha ünnepelnek, éltetnek, felnéznek ránk, nagy dolgokat várnak tőlünk! A hatalom úgy meg tudja részegíteni az embert, hogy egyre inkább szomjazza. Ha lehetne, akkor a korlátlan hatalmat. Innen jönnek a vágyak a varázslásra, jóslásra, mindenféle okkult dologra, kapcsolat keresésre a szellem-démon világgal, amikről azt gondolják az emberek, hogy emberfelettivé válhatnak. Befolyásolhatják az életet vagy a halált, mint egy isten.
Ide kapcsolódik a pénz utáni szomjúság, sóvárgás. Ha sok pénzem van, akkor kézben tarthatom a dolgokat, minden problémámat meg tudom oldani. Utóbb azonban azt kell megtapasztalnia az embernek, hogy a több pénz csak több gondot hoz magával.
De más vizekre evezve, vannak szellemi dolgok is, amikre szomjazik az ember. Az első a tudás. Mindent megérteni, mindenen átlátni, minden titkot megfejteni. A tudás iránti szomjúság hajtja előre a emberiséget. Hajtja, de nem úgy mint egy motor, hanem mint egy rabszolgahajcsár. A Prédikátor könyvében olvassuk, hogy aki növeli a tudást, növeli a gyötrelmet is. Ezt éljük át a modern világban. Mindenféle rafinált dolgot tud már az ember, hogy kényelmesebbé tegye az életet és elviselhetőbbé a halált. Vegyszerekkel nagyobb termésre tudja bírni a földet. Tápokkal az állatok végtelen sokaságát tudja tenyészteni. Elárasztja műanyagokkal a természetet és ezzel önmagát is tönkreteszi. Fegyvereivel egy pillanat alatt el tudnaa törölni a földön minden életet. A tudás iránti olthatatlan szomjúság önpusztító.
Tud azonban az ember szomjazni a jóságra és tisztaságra is. Kimondva, vagy kimondatlanul – mint a történetben szereplő asszony is. Különösen, ha már megjárta a maga poklait és tudja, hogy milyen elhibázott életet élni, rossz lelkiismerettel. Mi enyhítheti a lélek szomjúságát? Vagy – ahogy Jézus mondja – mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?
Jézus tudja, hogy minden szomjúság mögött igazából az Isten iránti szomjúság van. Önmagát kínálja, mint az „élet vizét” amely minden szomjat elolt. És a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jöjj! És aki hallja, ezt mondja: Jöjj! És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen. Jel 22,17. Jézus hív, mi is hívjuk. Ez ezt jelenti.
