Ne sírj! Gyakran mondjuk ezt, ha valaki szomorú. Gyermekeinknek különösen sokszor. Ők tőlünk várnak segítséget, vigasztalást. Sokszor egy ölelés is elég. Felnőttek esetében már nem ilyen egyszerű. Mi, vagy inkább ki vigasztalhat? Reményik Sándor szép verse: Vigasztalásul
“Vigasztalásul oly semmi vagyok, Vigasztalásul oly parányi vagy, Vigasztalni hogy bírjuk egymást, Ha nem segít Valaki Nagy?” Emberlétünk minden idejében vigasztalásra szorulunk. Hol az élet nehézségei, hol az elmúlás miatt. Jézus tudott vigasztalni. Ez esetben direkt azért megy Nain városába, mert tudja, hogy ott kivel fog találkozni. A gyász mindig fájdalmas. Különösen az volt annak az özvegy asszonynak, aki egyetlen fiát kísérte utolsó útjára. Reményvesztetten megy a koporsót vivők mögött. A városka lakói is osztoznak fájdalmában. Jézus pedig azt mondja neki, hogy ne sírj! Egyedül neki van lehetősége ezt hatalommal kimondani. Amikor ő mondja, akkor tényleg abba lehet hagyni a sírást. A történetben feltámasztja az ifjút és ezzel reményt ad mindazoknak, akik látják a történteket. Isten jelen van, számon tartja a könnyeinket, nem hagyott el minket. Újra meg újra megismétlődik ez a jelenet az idők végtelenjében. Akihez odalép Jézus, az megvigasztalódik. Bármi bánata is legyen. Ravatal mellett a feltámadás evangéliumával, életsorsok nehézségei között Isten jelenlétével, hűségével bátorít. “Minden szenvedésüket Ő is szenvedte, és orcájának angyala megszabadította őket, szerelmében és kegyelmében váltotta Ő meg őket, fölvette és hordozta őket a régi idők minden napjaiban.” Ézs 63, 9. Jézus nem pusztán együttérez velünk, hanem ő is szenved, amikor mi. Olyan ez, mint amikor a szülő – látva gyermeke fájdalmát – ugyanazt érzi. Isten gyermekeinek szenvedése; Isten szenvedése. Gyakran föltették nekem a kérdést, hogy Isten miért nem avatkozik be a világ menetébe, vagy egyéni életsorsokba, hogy enyhítsen a szenvedéseinken? Bármilyen furcsa, de a szeretete miatt. Nem tehet erőszakot és nem szakíthatja szét a teremtés rendjét. Csak egyet tehet: Együtt szenved velünk, amíg meg nem változik a világ és el nem jön az új teremtés. Jézusban ez az új teremtés ragyogott fel egy pillanatra ott a naini ifjú feltámadásakor. Krisztus feltámadásában még nagyobb világossággal ragyogott. Egy napon pedig majd kiteljesedik, hogy mindenkinek része legyen benne. Várjuk azt a napot. Addig pedig ne feledjük, hogy mindenki vigasztalásra szorul. Így tekinteni embertársainkra: krisztusi alapállás. Van, aki lelki nyomorúsága, bűne, van aki testi szenvedése, van aki a halál fájdalma miatt szorul vigasztalásra. Tudunk-e együtt szenvedni másokkal? Akarunk-e vigasztalás fiai lenni a fájdalommal teli világban? Hogy legyetek, a ti Mennyei Atyátoknak fiai…
