Már a korai keresztyénségben Jézusra vonatkoztatták az írásmagyarázók az irgalmas samaritánus példázatát. A földön fekvő, kirabolt, összevert ember, a bűnnek kiszolgáltatott, haldokló, mi vagyunk, akin a hagyományos vallás képviselői nem segíthetnek. A rajta megkönyörülő samariai pedig Jézus, aki megkönyörül rajtunk, bekötözi sebeinket és új élet lehetőségét adja nekünk.
„Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Egy arra utazó samáriai pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta, odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Lk 10, 30-35.” A teljes bejegyzés megtekintéseMi mind szemlélői vagyunk az Úr ragyogásának úgy, hogy nem takarjuk el arcunkat előle, metamorfózison át ugyanazzá a képmássá alakulunk (mint a teremtéskor) az Úr Szellemétől, dicsőségéből dicsőségünkre. 2Kor 3, 18. (saját fordítás)
Két helyet találunk a Bibliában ahol Isten dicsősége megjelenik az emberen. Az egyik a teremtéskor, amikor azt olvassuk, hogy Isten a maga képmására teremtette az embert. Az eredeti szó nem képmást jelent, hanem amolyan lenyomatot, mint a pecsétgyűrűn. Az ember a teremtett világban Isten lenyomata volt, aki – mint tudjuk – SZERETET. Ez a képmás, lenyomat tört össze a bűneset miatt. A másik ilyen igehely Mózeshez kapcsolódik, aki találkozott Istennel a törvény kőtábláinak elkészítésekor a Sínai hegyen és amikor lejött a hegyről arca úgy ragyogott, hogy Izrael fiai nem mertek ránézni. Ezért leplet kellett arca elé tennie. Erre a lepelre Jézus megváltó halála és feltámadása óta nincs szükség. A bűn, ami miatt az ember nem tekinthet leplezetlen arccal Istenre elvétetett. Ezt a csodát élték át azok, akik megtértek, akik újonnan születtek, Krisztusban kegyelem alá kerültek, kereszténnyé lettek.
„Mi mind szemlélői vagyunk az Úr ragyogásának úgy, hogy nem takarjuk el arcunkat előle, metamorfózison át ugyanazzá a képmássá alakulunk (mint a teremtéskor) az Úr Szellemétől, dicsőségéből dicsőségünkre. 2Kor 3, 18. (saját fordítás)” A teljes bejegyzés megtekintéseMert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. 1Kor 15, 4-8.
A Krisztus-hit nem valaminek az elhívéséből fakadt, hanem valakinek a megtapasztalásából. Arról győződtek meg a tanítványok, és mások is sokan, hogy Ő feltámadt. Megjelent köztük, beszélt velük. Ez a cáfolhatatlan bizonyíték kényszerítette aztán az első keresztényeket arra, hogy akár a mártíromságig ragaszkodjanak Hozzá. Az ember csak azért tud kiállni, amiről meg van győződve. Előfordul, hogy azért sem, mert félelme erősebb a retorziótól. Ez esetben azonban a feltámadott Krisztus olyan mély benyomást tett rájuk, hogy az életüket sem sajnálták, csak tanúságot tehessenek Róla. Pál azt mondja, hogy ő olyan volt, mint az elvetélt magzat. Életképtelen. Hit-képtelen. Ám amikor Krisztus neki is megjelent, akkor azzal nem lehetett vitatkozni. Személyesen élte át a Feltámadottal való találkozást. Ebből lett a pálfordulás, a megtérés, és utóbb az odaadó szolgálat.
„Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. 1Kor 15, 4-8.” A teljes bejegyzés megtekintéseAmikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bár felismerted volna ezen a napon a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Lk 19, 41.
Nyomasztó gondolat, hogy mögöttünk van az az óra, amikor még jóra fordulhattak volna a dolgok. Így van ma az egész emberiség.
„Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bár felismerted volna ezen a napon a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Lk 19, 41.” A teljes bejegyzés megtekintése