Azokban a napokban, amikor ismét nagy sokaság vette körül, és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: Szánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük; 3ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton, mert némelyikük messziről jött. Tanítványai így feleltek: Hogyan tudná bárki is ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában? Megkérdezte tőlük: Hány kenyeretek van? Ők ezt válaszolták: Hét. Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a földre, azután vette a hét kenyeret, hálát adott, megtörte, és tanítványainak adta, hogy tegyék eléjük. Ők pedig a sokaság elé tették. Volt néhány kis haluk is, és miután áldást mondott, szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük. Ettek és jóllaktak, azután összeszedték a maradék darabokat hét kosárral, pedig mintegy négyezren voltak. Ezek után elbocsátotta őket, és azonnal hajóba szállva tanítványaival együtt elment Dalmanuta vidékére. Mk 8,1-10.

Hajlok arra, amire több igemagyarázó is, hogy Jézusnak ez a csodája nem a kenyerekkel, hanem az emberekkel történt. Amikor ugyanis látták, hogy a tanítványok és Jézus nem a saját éhségét csillapítja, hanem odateszi mások elé amije van, akkor mindenki késztetést érzett a megosztásra. Mindenki elővette, amit magával hozott és mindnájan ettek és jóllaktak, mert akinek nem volt, azzal is megosztoztak, annak is adtak. Csoda-e valójában ez? Én úgy gondolom igen. Sajnos csodaszámba megy, hogy az ember megossza embertársával, amije van. Legyen bár ez pénz, tudás, lakhatás, ennivaló. A világ nem osztozik. Hiába dobják ki Európában tonnaszámra az ennivalót, amit nem tudnak eladni, Afrikában vagy Ázsiában éhen halnak az emberek. Nem osztozunk. Talán már gyermekkorban kialakul az a tudat, hogy ami az enyém, abból nem adok a másiknak. Mennyire más lehetne ennek a mi magyar népünknek is az élete, ha azok, akik százmilliárdokat halmoztak fel maguknak, osztoznának ezen olyan emberekkel, akik tisztességes munka mellett is küzdenek a megélhetésért. Az volna a csoda.

Jézus arra szólítja fel tanítványait, hogy mindent adjanak oda. Tegyék a kenyereket az emberek elé, s ugyanúgy a halakat is. Nem is tartanak vissza semmit. Senki sem dug a zsebébe egy szeletet, hogy hátha neki majd nem jut. Ezzel voltaképpen Istenre bízzák – Jézus akaratának megfelelően – magukat. Mi is bízhatunk a gondviselésben, ha készek vagyunk megosztani javainkat, pénzünket, tudásunkat másokkal. Mennyivel jobb hangulatú az élet, ha azt látják mások, hogy nem dekázgatunk, nem számolgatunk, hanem egyszerűen adunk. Ez a gondolkodás a világtól idegen. Csak Szent Szellem tehet jókedvű adakozóvá. És a jókedvű adakozót szereti az Isten. (2Kor 9,7.) Osszuk meg tehát tudásunkat, javainkat, időnket, erőnket másokkal! Jézus mindent odaadott. Odahagyta a Mennyet, ahol minden az övé volt. Itt nem volt szinte semmije, de éppen ebben lelte örömét. Kérjük Istent, hogy tegye késszé szívünket a magunk apró kenyércsodájának megtételére.