75 éves korában az ember már nem tervez hosszú távon. Nem akarja újrakezdeni az életét egy teljesen idegen környezetben, nem akar több száz kilométert vándorolni, családdal, jószágokkal, gyalogszerrel. Mi késztette Ábrámot, ahogy később nevezte Isten, Ábrahámot, hogy ilyen vállalkozásba fogjon? Nem az elszántság, nem a bátorság, nem a meggazdagodás reménye. Nem is a törzs, a család jövője, hiszen nem volt gyermeke. Akkor mi? Az, hogy Isten döntésre hívta. Az őt megszólító Isten hozta nem kis zavarba őt. Egyszer csak meghallotta. Ez a pillanat sorsfordító volt Ábrahám életében. Dönthetett volna úgy, hogy nem indul el? Talán igen. Mondhatta volna, hogy csak képzelődött, hogy egy ilyen út teljesen észszerűtlen. Mondhatta volna, hogy neki már késő, túl öreg az egészhez. Ő azonban nem tanácskozott testtel és vérrel – hogy egy újszövetségi igével fejezzük ki – hanem egyszerűen engedelmeskedett. Nem próbálta megmagyarázni a környezetének. Alighanem sokan lebeszélték volna. Csak összekészült és elindult, nem volt tekintettel másra, csak Isten ígéreteire. Mondhatni, korához képest meglepően rugalmas volt, nyitott az Isten által felkínált jövő felé. Elgondolkodtató ez. Mi mikor mondjuk azt, hogy már nincs előttem semmi? Meddig vagyunk képesek a változásra, változtatásra? Néhai édesanyám mondta: Fiam! Mindig valami jót várunk. Ábrahámi korban volt. Csodálatos dolog, ha meghalljuk a minket megszólító Isten szavát! Amikor nem a kényszerítő körülmények, nem a saját elképzelések, nem az idő sürgető múlása, hanem Isten szava hoz döntési helyzetbe. Amikor Jézus elhívta tanítványait, akkor is valami hasonló ment végbe bennük. Mire hív Isten? Mivel akar megtölteni? Felfokozott reménnyel. Ezt pedig Jézus Krisztusban adja nekünk. Olyan erővel, hogy túlcsorduló örömmel tudjuk mondani: Megyek! Indulok! Hová? A következő napba, a következő szolgálatba, mindig, amit megmutat és végül, amikor eljön az elköltözésünk ideje, akkor is bátran mondjuk: Megyek már ó Uram, megyek feléd, hozzád. A mi „Kánaánunk” a Jézustól kapott örök élet. Ha valamikor meghallottuk Isten szavát és afelé indultunk el, bizonyosan célba érünk. Ábrahám áldott volt és általa minden nemzetség a földön áldást kapott. Az ígéret Jézusban teljesedett be. Vele a mi utunk is lehet az áldás útja akárhány évesek vagyunk, akármi van mögöttünk, de Jézus előttünk.
„Abrám hetvenöt éves volt, amikor kijött Háránból. 1Móz 12,4.” A teljes bejegyzés megtekintéseJózsef így szólt hozzájuk: Most hát ne féljetek, eltartalak én benneteket és gyermekeiteket! Így vigasztalta őket, és szívhez szólóan beszélt velük. 1Móz 50,21.
Bibliát nem olvasó emberek is ismerik József és testvérei történetét. Jákob fiai csúnyán elbánnak kisebb testvérükkel, mivel irigykednek rá. Eladják rabszolgának Egyiptomba, ahol azonban Isten fényes jövőt készít neki. Mind az ország, mind családja életében ő lesz a túlélés záloga. József nem egyszerűen megbocsát testvéreinek, hanem meglátja életében Isten kezét, akinek terve volt vele. Minden szenvedése távlatosan megmaradásukat szolgálta. József szerette Istent. És akik Istent szeretik minden javukra van/lesz. (Róma 8,29.) József tehát nem a megbocsátó ember példája, hanem olyan emberé, aki belesimul Isten tervébe, aki által Isten megmentővé lesz. József Jézus előképe az Ótestamentumban. Jézus is szenved testvéreitől/testvéreiért – értünk. Az emberektől kapott megaláztatást és a halált sem személyes sorstragédiának fogja fel, hanem Isten terve részének. Egy percig sem sajnálja/sajnáltatja magát. Inkább Jeruzsálemet, inkább az őt kivégzőket szánja és imádkozik értük. József felemeltetése, hogy a fáraó egész népe urává teszi. Jézus fölemeltetése a feltámadás és mennybemenetel – ő mennyen és földön lesz Úr. Igénk József ígérete, amit testvéreinek tesz. Életet, hosszú távú biztonságot, védelmet, életteret ad nekik. Jövőt, amiről nem is álmodhattak. Túlcsorduló szeretet ez. Jézus hasonlóan! Mindenkit meghív országába. Új, örök élet távlatát nyitja meg előttünk, akik olyan sokféleképpen tudjuk őt bántani. Ahogy a gyónó imádságban eldadogjuk: gondolattal, szóval, cselekedettel. És mit kapunk cserébe? Hűséget, vigasztalást, szívünket ismerő megértést és elfogadást. József testvérei egyáltalán nem szolgáltak rá a jóra, sőt! Mi hozzájuk hasonlóan. Felfoghatatlan volt számukra, ami történt. Számunkra is felfoghatatlan Isten szeretetének csodája: Jézus. Tart ez a csoda, amíg világ a világ, amíg ember él a földön. A testvéreknek egykor el kellett fogadniuk József jóakaratát. Nem mehettek vissza Kánaánba, nem kérdőjelezhették meg József szavát. El kellett fogadniuk, amit kaptak. Jézussal kapcsolódva ez nekünk is kihívás. Lemondani büszkeségünkről, elfogadni a megváltást, Jézust urunknak ismerni és mindent tőle várni, tudva, hogy nélküle csak nyomorúság és pusztulás vár ránk. Vele azonban áldottak leszünk és áldottak lesznek utódaink is. Ádámnak azt mondta Isten: Átkozott lesz a föld miattad. Ez beteljesült. Jézus azt mondja: Aki hisz énbennem, nem kerül krízisbe – az eredeti szöveg így fogalmaz. Akkor hát miért élünk tovább abban, ha választhatunk? Szorongató kérdése ez az egyes embernek, és az emberiségnek.
„József így szólt hozzájuk: Most hát ne féljetek, eltartalak én benneteket és gyermekeiteket! Így vigasztalta őket, és szívhez szólóan beszélt velük. 1Móz 50,21.” A teljes bejegyzés megtekintéseAlázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felemeljen titeket a kairoszban. 1Pt 5,6.
A bibliai Jób esete jut eszembe. A veszteség, az ok nélküli romlás, pusztulás, nyomorúság, ami az embert érheti élete során. Elérheti betegség, elveszítheti reményeit, már megszerzett javait vagy az emberek megbecsülését. Jóbbal mindez megtörtént. Velünk is megtörténhet. Bármi, vagy minden rosszra fordulhat. És nincs magyarázat. Rátörhet az emberre a másik ember, csapdába ejtheti, tönkreteheti, megrabolhatja. De rátörhet a démoni gonoszság is, ami megrendítheti hitét, a bűn örvényébe taszíthatja, összetörve jó lelkiismeretét. Olyan változást idézhet elő jellemében, amit magáról sosem gondolt volna. Ami jó volt, rosszra változhat. S az ember, tükörbe nézve, nem ismer magára. Vagy jöhet olyan gyógyíthatatlan betegség is, ami talán évekre vagy évtizedekre tétlenségre kárhoztatja. Igen. Jöhet háború és elérheti az értelmetlen halál. Vannak kisebb és nagyobb veszteségeink az életben. Hogyan tekintsünk ezekre? Hibáztassunk másokat, okoljuk magunkat, vagy a körülmények szerencsétlen egybeesését? Miért vallottunk kudarcot, amikor csak jót akartunk? Miért szenvedünk? Miért küzdünk, ha biztosnak tűnik, hogy alulmaradunk? Egyáltalán miért élünk, ha annak nincs távlatos reménye? Nem csak a személyes élet kérdései ezek, hanem egyenesen az egész emberiség kérdései. Mi ilyenkor a teendő? Mondjuk a bibliai prédikátorral együtt, hogy minden hiábavalóság, és törődjünk bele, vagy van valami más lehetőség is? Jób esetében azt látjuk, hogy nem hibáztatja az embereket, nem okolja önmagát sem, és nem vádolja az Istent, hogy miért engedte meg a sok csapást, ami őt érte. Pusztán tudomásul veszi. Ez nehéz, de nem lehetetlen. Megalázni magunkat Isten keze alatt, azt jelenti: elhallgatni. Vajon eljutunk-e idáig? Ez volna az igazi Isten-tisztelet? Ebben a hallgatásban érlelődik a felemelésünk, amit Isten nem mulaszt el? Eljön a kairosz, az ő ideje és a mi időnk. Hogy mikor? Azt csak ő tudja. Jób számára még életében. A mi számunkra talán a más világon. De hogy eljön, az bizonyos. Csak jussunk el a hallgatásig. Amikor lemondunk a számonkérésről Istennel, magunkkal és a sorsunkkal szemben. A kairosz – bibliai értelemben – a nekünk rendelt időpillanat. Az a pillanat, amikor Isten beteljesíti minden ígéretét, mindazt a jót, amit felőlünk elgondolt.
„Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felemeljen titeket a kairoszban. 1Pt 5,6.” A teljes bejegyzés megtekintése